Egy kép többet mond száz szónál, tartja a mondás…
Régen képeslapokat küldtek az emberek az ünnepek közeledtével, ma leginkább meme-eket, vicces feliratokat. Mivel úgy tűnik, hogy az idei Karácsony kicsit másmilyen lesz, kevesebben kelnek útra, talán újra ideje lesz elővenni a képeslapokat. Igazi, kézzel írott, jókívánságokat, valós érzelmeket közvetítő üzeneteket. A mindennapi kapcsolatainknak sem ártana néha, ha vicces videók, vagy facebook meme-ek helyett szívből jövő képeslapot kapnának.
Sőt, azt gondolom, hogy gyakran családon belül is elkélne egy-egy.
Mit szólna mondjuk az a férj, aki a fenti képeslapot kapná a feleségétől?
Talán először nevetne, mert megszokta, hogy a képeken nevetni kell, biztos valakit kifiguráz, valami meghökkentő van rajta, valami politikai, vagy szexista tartalommal bír.
Aztán fény felé tartva közelebbről is megvizsgálja a képet, és felfedezi, hogy az a női láb, az a kis cipő nagyon hasonlít a feleségére.
Mikor az első döbbeneten túlesik, lázasan gondolkozni kezd, miért kapta ezt pont most.
Talán eszébe jut az első közös karácsony, amit együtt töltöttek. Az első készülődés, a halk zene, a finom illatok. A közös összekacsintások, a feladatok megosztása teljesen természetes módon. Mindketten azt tették bele, amit tudtak. Most először már nem az öreg faragja a fát a talpába, és nem mama süti a bejglit. Az ajándékok nem csak ott teremtek a fa alatt hirtelen, és a nagy sütés-főzés is kosszal, mosogatással jár. A közös felnőtt lét egyik első nagy állomása ez. A kis lakásban hetek óta egymás elől eldugdosott apró ajándékok, az első közös fenyőfa kiválasztása, mert annak tökéletesnek kell lennie. Aztán este a fa alatt mégis megjelennek a becsomagolt ajándékok, a vacsora isteni (bár nem olyan, mint mamáéknál persze), és még egy pohár bor is kerül az asztalra. A férfi mosolyogva emlékszik vissza erre, orrában szinte érzi az első, közös karácsony illatát.
Még inkább zavarba hozza ez a furcsa képeslap.
Mi történt? Mi változott? Miféle segélykiáltás ez? Mert lassan megérti a kép lényegét.
A nők szívükben hordozzák az ünnepeket. Bármikor, bárhol képesek ünneppé tenni egy eseményt. Odafigyeléssel, törődéssel, szeretettel. Aztán ez a képességük lassan elvárássá válik. Hiszen a férfi még Karácsony előtti napon is dolgozik, kell a pénz, a gyereknek a fa alá a legújabb okostelefont illik tenni, nehogy szomorú legyen. Kell a pénz, mert a feleség igazán megérdemel egy komoly robotporszívót, annyit fáradozik. Aztán másnap fáradtan, idegesen faragja be a fát a talpába, zavarja a kajaszag, a gyerek pedig már reggel óta bezárkózott, nem is segít az anyjának. Talán meg sem érdemli azt a rohadt telefont. Bezzeg a többi haverja már kora reggel posztolja a mennyezetig érő tökéletes karácsonyfát, a mosolygós, lisztes kötényes feleséget.
És most ez a furcsa képeslap is.
Tegnap este kapta. Nem is igazából kapta, csak ott volt a kisasztalon a tévé távirányító mellett. Nézi a képet, és elszégyelli magát. A kajaszag a konyha felől jön, ahol reggel óta szorgoskodik a feleség. Egyedül. A gyerek a szobában, biztos tévézik. A hős férfi pedig vérét sem sajnálva faragja a fenyőfa törzsét. Estére pedig biztos összeáll az egész, mindenki örülni fog, díszek, ajándékok, vacsora, mennybőlazangyal, húúúúbaszkidemenőtelefontkaptam. Csak valahogy az hiányzik, ami régen volt. A közös készülődés, cinkos összekacsintások, lágy zene. És a képeslapon a vágy. Valaki engem is díszítsen fel. Valaki velem is törődjön. Valakinek szeretnék én lenni az ajándék, hiszen volt idő, mikor csak én számítottam…
A férfi leteszi a képeslapot. A konyhába megy, megöleli a feleségét. Beszáll az előkészületekbe, természetesen jelentősen lelassítva ezzel a folyamatokat, de a feleség nem bánja, mert jelen van. Kis időre kiszalad, míg a gyereket kirobbantja a tévé elől, és a kezébe adja a kisbaltát. Nagy gyerek vagy már, most tiéd a lehetőség, aztán nehogy a balesetiben ünnepeljünk.
A konyhában újra zene szól, még egy bor is előkerül.
A gyerek meg befotózza a képeslapot, és átküldi messengeren a haverjainak, azok is hadd röhögjenek…