Mindenhol azt halljuk, hogy milyen fontos a fókuszált koncentráció, az egyhegyű figyelem fenntartása. Azonban ha így teszünk, akkor a figyelmünk minden mást kirekeszt és az elménket ellenállásra kényszerítjük az élet áramlásával szemben. Ez pedig energiavesztést okoz.
Azáltal, hogy falat emelünk magunk köré és öntudatlanul kényszerítjük magunkat a „zavartalan” koncentrációra, az elme békességét éppen ezzel gátoljuk, hiszen közben öntudatlan ellenállásra kényszerítjük minden zavaró körülménnyel szemben. Ami pedig ellenálló, az nem lehet átjárható.
A másik véglet, amikor elménkben ide-oda cikáznak összefüggéstelenül a gondolatok és közben ezzel bántjuk magunkat, hogy még ellazulni sem vagyunk képesek.
Ti is érzitek ebben az egészben az ellentmondást?
Létezik azonban egy állapot, ami a teljes megengedéssel analóg és egy olyan fajta figyelemminőséget jelöl, amiben bár tökéletes belső éberségben vagyunk, mégsem ellenállunk semmivel szemben. Csak figyelünk. Befelé. Tudván hogy a csend és a tér odabent van, s amint elengedjük a keresést, rögtön tudatos részünké válik. 